Engedjetek meg még egy menetet Kisoroszi margójára.
„Elfogtam egy levelet.” A tulajdonos remélhető utólagos beleegyezésével idézek belőle:
„Még mindig emésztgetem, de tovább nem várok, nehogy teljesen lenyugodjak, mert amit érzek, azt most tudom megfogalmazni.
Ott voltunk, mint egy nagy család. Lajos úgy mutatta be Bencét, mintha régi jó ismerőseinek vagy barátainak tenné. Nagyon bízom benne, hogy a teljes valóságában megérinti ŐKET az, ahogyan elsősorban TI (=fiatalok) viszonyultok hozzájuk. Mert az az igazi csoda. Igaz, hogy sok fiatal szereti (valószínűleg) az Illés néhány számát, de olyanok, mint TI, nem sokan vannak. Az, hogy én szeretem őket, természetes, de az én korosztályom sem mondható kimondottan Illés-rajongónak. Már csak a "hagyományok" (Illés<->Metro<->Omega) miatt sem. És ahogy ismerem pl. a volt osztálytársaimat, ha jegyzik is, talán a negyvennegyedik helyen, hogy ja, igen, az Illés..., jók voltak...
Na, ezzel azt akarom mondani, hogy lehet, hogy sokan vagyunk, de mégsem annyian, hogy ne kellene megbecsülnünk, szinte számon tartanunk egymást… legalábbis nagyon kell örülnünk, hogy ilyen egyszerre-dobban-a-szívünk társasághoz tartozunk, hogy megtaláltuk egymást. És még akkor is, ha az élet nemcsak ebből áll. És még akkor is, ha az élet más területén nem is találkozunk, vagy éppen néhány dologról másként gondolkodunk. És még akkor is, ha az életnek ez a szelete vékony, mert mégiscsak ez a vékony szelet egy erős kapocs, egy alappont, ahova mindannyian képesek vagyunk vissza-visszatérni, feltöltődni, egy kicsit újragondolni a tetteinket, a viszonyainkat, és az alatt az idő alatt, amíg a külön útjainkat járjuk, nem tudunk annyira eltávolodni egymástól, hogy ne tudnánk legközelebb ismét egymás szemébe nézni.”
Részlet a válaszlevélből:
„Sajnos Tini hiányzott. Zoli viszont ott volt, felnéztem az Égre és láttam Őt.”
|