Levente, Jelbeszéd teljes mértékben igazatok van abban, hogy mennyire visszatetszö az indokolatlan támogatása a labdarúgásnak a többi sportág rovására. Nekem a sportot, - föleg hazánkban - soha sem a foci jelentette. Bár el kell ismerni, hogy a "régi" még a 60-as évek magyar foci válogatottja is képes volt még egy-egy mérközésre összekapni magát és legyözni a világ akármelyik (pl. brazil, német) csapatát is. Sajnos a munka hiánya miatt, azért jelentös nemzetközi sikert azért nem tudtak elérni. Napjainkban pedig már egy-egy mérközésen sem jön a siker.
A sportot mindig is nagyon szerettem, illetve szeretem ma is. Kezdeti idöszakban csak néztem, majd szerencsére egy olyan testnevelö tanár keze alá kerültem aki teljesen a sport szerelmesévé tett. A gimnáziumban kosaraztam, kézilabdáztam és atlétizáltam. A soproni egyetemista éveim alatt, majd azt követöen már csak a kosárlabdázással foglalkoztam. Szerencsém volt, mert Sopronban a kosárlabda egyik vidéki fellegvárában többszázszoros válogatottakkal edzhettem együtt. A soproni egyetemista csapat (a SMAFC) ebben az idöszakban, 70-es években az NB.I-ben szerepelt. Feleségem türelmének köszönhetöen egészen térdmütétemig, 1990-ig játszhattam az NB.II-ben.
Ma már csak pocakfogyasztásnak járok le hetente játszani. Idösebb koromra már csak a mozgásigény maradt meg az edzöim által belém nevelt versenyszellemböl. Nem is beszélve az elhasználodott izületek miatt hol itt, hol ott fáj érzésröl, de ezt nem panaszként írom.
|