"- Maga öregember. Tessék engemet elküldeni, mérnök úr!
A mérnök papírra vetette a jelentést s odaadta Mózsinak. Mózsi aztán vállára akasztotta vadászmódra a puskáját s elindult lefele. Annyi esze még volt, hogy ne az ösvényen menjen, ahol rendesen járni szoktak, de annyi már nem, hogy elindulás előtt megtudakolja a jelszót. Így aztán alig ért el a bokrokon keresztül a szomszédos rókalyuk közelébe, valaki akkorát ordított rá, hogy majd hanyatt esett ijedtibe.
- Állj! Ki vagy?!
- Hű, anyád ne sirasson, de megijesztettél - eresztette ki magából a szívdobogást, de a másik nem hagyta szóhoz jutni.
- Jelszó! - ordította torkaszakadtából.
- Ne bolondozz, koma - kezdte szép szóval -, sze én vagyok, Táncos Mózsi, innen a szomszédbul...
- Jelszót - fenekedett egy szikla alól a másik -, mert beléd lövek!
- Ne játszadozz már te, sze háború van! - mérgelődött meg erre Mózsi is. - Ki tarthassa eszibe ezeket a bolondságokat, amikor az életire törnek! De reám ne lőjj, mondom, mer én úgy visszalüvek, te, hogy olyat nem láttál!
- Maga az Mózsi bácsi? - szólalt meg erre egy szelídebb hang a szikla mögül.
- Én hát, istállóját a fejednek."
/Wass Albert: Tizenhárom almafa/
|
