Nagyon nem mindegy, hogy "Én most megpróbálok úgy gondolkodni, mintha én lennék Cseh Tamás akkor és ott", vagy pedig "Itt vagyok én és felhúzok a képemre egy Cseh Tamás maszkot". Manapság az utóbbi jellemző, az előadók saját magukat helyezik központba, illetve nem is képesek más bőrébe bújni, mert mondjuk alkalmatlanok erre, vagy nem fektetnek bele energiát. És akkor jön a sok élvezhetetlen, de leginkább teljesen felesleges produkció. És persze az egész nyakon öntve egy extra dózis manírral, hogy csak úgy tocsog benne az egész.
Még valami eszembe jut erről: Ma a musicalek futnak cefetül, holott mind a színészi, mind a zenei teljesítmények tekintetében (hát még a szerzői...) igen alacsony a mérce, a dagályosság elfed mindent. Már aki vevő erre, persze, én pl. zsigerből nem bírom a műfajt magát. Más egy rockopera, ami persze ugyanúgy lehet vacak is, de valahogy mégsem lehet felemás tudással előadni. Ezért sem értettem pl. anno, a Társulat válogatásán, hogy miért énekeltetik velük a rengeteg musicalt. Furcsán is néztek ott ki a rocker arcok, ahogy picsogtak 
Száz szónak is egy a vége, manapság egyre inkább a szirup, a műanyag a menő, és ez egészen addig nem is túl feltűnő, amíg erre készült "művekben" jelenik meg. Abban a pillanatban, hogy valódi remekművekre húzzák rá ezt az egyenruhát, a kontraszt rögtön kivágja a biztosítékot. Olyan ez, mint az energia-italok, attól nem vár semmi jót az ember íz terén. De ott vannak az ilyen-olyan "ízű" szörpök, amik ugyanazokból a kátrányokból készülnek, mégis máshogy utálom, mint az előbbit.
|
