Régi idők karácsonya:
4-5 éves lehettem, a múlt század hetvenes éveinek az elején jártunk, karácsony reggelén.
Az idő tájt még hírből sem hallottunk olyan kis boltokról, amelyek manapság már majd' minden utcasarkon megtalálhatók, és éjjel-nappal nyitva vannak.
Már akkor éreztem, hogy az az emlék örökké belém ivódik. Kora reggel édesapám elővette a szánkót, és hogy összekössük a kellemeset a hasznossal (bár akkor ennek az összetett kifejezésnek még csak az első részét ismertem ), nem egy egyszerű szánkózásra indultunk, hanem egy viszonylag hosszú, de annál kellemesebb útra: édesapám húzta a szánkót, szép lassan szeltük a friss havat, és meg sem álltunk a kenyérgyárig. Mert ha biztosak akartunk lenni abban, hogy legyen friss kenyerünk az ünnepek alatt, akkor célszerű volt közvetlenül a kenyérgyárat felkeresni. Ami különlegesen széppé tette ezt az élményt, az a visszafelé vezető út volt, amikor édesapám az ölembe tette a hatalmas kenyeret (mely valószínűleg azért tűnt hatalmasnak, mert én voltam kicsi hozzá!), melyet pár perce vehettek ki a kemencéből, és nagyon jól esett a meleg az addigra kissé átfagyott testemnek. A friss kenyér illata csak tovább fokozta az élményt, és egyszerűen nem tudtam ellenállni annak, hogy kicsit ne csipegessek (hazáig! ) a finom ropogós héjából. Épp ma este idéztük fel otthon ezt a történetet, mely édesapám emlékeiben is éppolyan elevenen él, mint bennem.
|
