Na, megkaptam a gépet..
Hááát, gyerekek....szóval én már megint nem találok szavakat. Körülbelül ugyanazt tudom elmondani, amit Lilluka az imént. Csak érzem, hogy valami nagyon nagy dolog történt velem/velünk a hétvégén, és tényleg lehet abban valami, hogy a Pilisben van a Föld szívcsakrája, mert én is ki vagyok virulva.
Nagyon jó kis társaság verődött össze a pomázi HÉV megállójában, de számomra az igazi meglepetés akkor jött, amikor megérkezett Szabolcs, hogy velünk tartson a tetőre. Juj, hogy én hogy örültem neki!  Jaj, nem is hiszem el ezt a hétvégét...
Órákig tudnék áradozni a Pilisről (én szintén most voltam ott először, és csak azt tudom, mondani, mint Lilluka, hogy nem utoljára), a helyről, a rejtélyről, ami a hegy gyomrában lakozhat, de még a mi édes-ékes magyar nyelvünkben sem született meg a szó, amivel ki tudnám fejezni, mit érzek most.
Hogy milyen érzés az, amikor ott álsz azon tényleg lenyűgöző szépségű helyen, nézed a nyomokat, melyeket a múlt hagyott örökül számodra és közben Levente mesél. Vagy milyen érzés az, amikor az éjszaka közepén tizedmagaddal a hegytetőn ülsz a sátorban, a félhomályban egy pohár bor mellett. És Levente mesél. Beszél neked régi dolgokról, történetekről, nagy nevetésekről. És beszél olyan dolgokról, amiket belül te is érzel, csak talán még nem tudtad magadban megfogalmazni őket. De a legjobb talán, amikor senki nem beszél, de egy-egy szemvillanásból, sóhajból vagy akár a csöndből érzed, hogy ugyanarra gondolunk mind.
Hát akkor én is morzsolgattam a könnycseppeket a szemem sarkában szép csendesen, és arra gondoltam, hogy itt és most meg kéne állítani az időt, hogy ennek a pillanatnak sohase legyen vége...
Merthogy álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen percekben lesz egyszer részem.
Ezért szeretném megköszönni Tibiéknek, hogy megszervezték az utat, de most mindenekelőtt Leventének, hogy van, dolgozik és fogadott bennünket.
Nagyon sok Szörényi Leventére lenne szükségünk nekünk....
Puszilok mindenkit!
|
