Csatlakozva Jelbeszédhez, nekem is sok minden eszembe jut azokról az időkről. Az aczéli három „T”-ről, amikor patika mérlegen kellett mérni a szövegeket, illetve ahogy Tini csinálta, metaforákba burkolni az elégedetlenséget, a fricskát a hatalom felé. Nagy kedvencem ebből az időből a „ Szemétdomb és a Nem akarok állni” , na és nem volt egyszerű az Erdős Péter féle ORI birodalommal is küzdeni. Ráadásul az 1968-as Prágai tavasz leverése után a politika is bekeményített, és ez az Illést is, mint a legnépszerűbb magyar zenekart sújtotta. Mondvacsinált balhékat akasztottak a zenekar nyakába, lásd a pécsi kuka ügy.
Ennek ellenére végig kitartottunk a zenekar mellett, hiszen a dalok a mi gondjainkról is szóltak, és erőt adtak ahhoz, hogy a mindennapok egyhangúságát, reménytelenségét elviseljük. Felüdülés volt minden héten lejönni a körterembe, már órákkal a kezdés előtt sorbaálltunk, hogy legyen helyünk, csodálatosak voltak azok az esték.
Egy kicsit visszatérve a szombati klubnapra, nem kisebbítve a fellépők érdemét, (nagyszerű volt Pomázi Zoli, és kitett magáért a Spárga is) számomra Levi volt az est fénypontja, teljesen megfiatalodott, ahogy visszaemlékezett a régi időkre, nagyon jó volt, tudom, hogy lehetetlennek tűnik, de egyszer egy hosszabb beszélgetést szeretnék vele hallani itt a Klubban, hiszen hihetetlen sok élményben volt része pályafutása során.
A norvég filmről, amit lehetett Jelbeszéd elmondta, nekem csak annyi a hozzáfűzni valóm, nagyon jó volt látni fiatalkori önmagunkat.
|
