Kritika
Szörényi Levente Hattyúdal koncertjéről vegyes érzelmekkel távoztam. Egyfelől a mind szerzői, mind előadói szempontból egyedülálló életmű iránti elfogultság, másfelől a konkrét, friss és nem igazán jó élmények és benyomások kavarogtak bennem.
A koncert a "szóló" dalokkal kezdődött (a szimfónikus zenekar és egy ismeretlenekből álló rockbanda kíséretében). Sajnos a novemberben látott Sting - Symphonicity koncerthez hasonlóan itt is az volt a problémám, hogy 1-2 kivételes pillanattól eltekintve a szimfónikus zenekar semmit, de legalábbis semmi olyat nem tett hozzá a produkcióhoz, amit 1-2 billentyűssel és más "hagyományos" közreműködőkkel, esetleg 1-2 extra vendéggel ne lehetett volna megoldani. (Itt el kell mondanom, hogy a karmester viszont üdítő színfoltja volt a produkciónak. Nemcsak a kihagyhatatlan, ám valójában - ha a próbákon még nem is, magán a koncerten már mindenképpen - fölösleges zenekarvezető szerepet játszotta, hanem beleéléssel és sajátos "show"-val járult hozzá az előadáshoz.) A technikai stábra rosszat legfeljebb annyit mondhatunk, hogy 2010-ben, profi szinten, amikor elkezdődik egy zongoraszóló, akkor azonnal illene a zongoristát mutatni, nemcsak miután már majdnem befejezte.
Sajnos Levente érthetetlen viszolygása, amellyel a Fonográf időszakot mesterségesen ki szeretné zárni életművéből, évek, évtizedek óta nagyon nagy veszteség a zeneértő közönség számára. Bizonyára részben ez a dac kényszerít ki aztán olyan dalválasztásokat, amelyek miután halkak, és így egy finomabb, kevésbé rockos hangképzést követelnek meg, a magasabb lágéban már-már megoldhatatlannak bizonyultak énektechnikailag (Hej barátom, Ne kérdezd tőlem vagy a ráadás Ősz van már). Szerencsére miután a "szóló" albumok - leginkább az Utazás esetében - csak hivatalosan jelentenek szóló dalokat, valójában a Fonográf éra teremtményei, itt azért részesülhettünk a 70-es évek mind zeneileg, mind szövegileg kifinomultabb korszakából. Mindenképpen ez a blokk volt tehát a koncert csúcspontja mindjárt az elején. Olyan dalok hangzottak el, mint a Dal az ártatlanságról vagy A lány, akit szerettem. Ezek után a Visszatérés albumról következett néhány jobb dal, amelyeket néhány vendég (duda, hegedű, harmonika, tekerőlant) színesített. Miután a Fonográf neve alatt futó dalokat "tilos" volt játszani, sor került a harmadik szóló albumra, a Végtelen útonra is. Ezzel még nem lett volna baj, ha pl. A múzsa csókja, az Éjszakai telefonok, a Lány hintaszékkel vagy elsősorban a Művészbejáró hangzik el, de sajnos ezek egyike sem került műsorra.
A program közepén a rockoperákból hallhattunk részleteket. Sajnos itt is több volt a "kötelezőnél", amit a '90 után készült művekből (Veled, uram, Attila, stb.) kellett végighallgatnunk. Próbáltam nyitottan állni ezekhez, de továbbra is borzasztónak, dallamtalannak, kaotikus, a sok szimfónikus és rockban használt hangszerekkel "alibi" hangszerelt semminek, a szerzőhöz semmiképpen nem méltó daraboknak vélem ezeket a műveket. A végén az István, a király három leghíresebb dala mentette meg a blokkot, melyeket természetesen a közönség is föllélegezve, boldogan ünnepelt.
A harmadik blokk az elmaradhatatlan Illés dalokból állt. Ha már csakis az Illés számít, legalább itt vártam volna némi váratlant, ismert de kevésbé triviális dalokat (Eltávozott nap, Színes ceruzák, Keresem a szót, Add a kezed, stb.) de sajnos csak a Ne gondold, Kégli-dal, Utcán halmazból kerültek elő a szokásosak. Ráadásnak az Emlék M-nek stílusosabb és talán könnyebb is lett volna az Ősz van már kínlódása helyett.
Összességében a taps - részemről mindenképpen - inkább az életműnek szólt, kevésbé a konkrét koncertélménynek. És ebben az életműben nemcsak ezek a dalok szerepelnek. Amikor hazaértem, gyorsan feltettem az Útközbent. Néhány dal túléli őt. Az utókor majd megmondja, melyek.
|
