|
Színváltás:
|
|
Válassz topicot:
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| << 1 >> |
Színváltás: |
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Jelbeszéd | Válasz erre (^) (>) (f) 2010.03.03 18:18:10 (Sze) 18784. |
Szép Napot! Ez nagyon jó! Igen, így volt... de ezt csak az érti meg, aki akkor, ott átélte.... Ha a tanítványaimnak olyanról mesélek, hogy valamikor szombaton is tanítás volt, meg a kollégiumban nem volt minden héten hazautazás, csak egy hónapban egyszer, hát néznek rám, mint a hülyére... Valami hasonlót fogalmaztam meg még 1992-ben, ami azóta csak annyiban változott, hogy drágább lett a kenyér és az Illés zenekar Kossuth-díjat kapott (mert az eredeti szövegben még azt írtam, hogy Szörényi Levente Erkel-díjat kapott... ) Egyébként ezt a szöveget egyszer az Illés klubban is felolvastam, de hátha nem mindenki hallotta... Amikor én még kissrác voltam... (variációk Szörényi-Bródy után szabadon) Amikor én még kissrác voltam, három forint volt egy kiló kenyér Amikor én még kissrác voltam, őlték meg Mező Imrét és Nagy Imrét Amikor én még kissrác voltam, agitálók járták a falvakat Amikor én még kissrác voltam, hokedlivel jártunk a szomszédba TV-t nézni Amikor én még kissrác voltam, kivágták a cipő orrát, ha kinőttük Amikor én még kissrác voltam, klottgatyában jártunk egész nyáron Amikor én még kissrác voltam, használt tankönyvekből tanultunk Amikor én még kissrác voltam, tisztelték a tanárokat Amikor én még kissrác voltam, a magyar focisták ámulatba ejtették a világot Amikor én még kissrác voltam, fogalmam sem volt, hogy milyen egy farmernadrág Amikor én már nagysrác voltam, lett sláger az "Amikor én még kissrác voltam" Amikor én már nagysrác voltam, a tanárok elvették az ILLÉS jelvényemet Amikor én már nagysrác voltam, a rendőrök belenyírtak a hajamba Amikor én már nagysrác voltam, csak nyakkendőben engedtek be az ifiparkba Amikor én már nagysrác voltam, diáklázadás volt Párizsban Amikor én már nagysrác voltam, őlték meg Che Guevarát Amikor én már nagysrác voltam, nem tudtam mi volt Csehszlovákiában Amikor én már nagysrác voltam, nem tudtam mi az a pluralizmus Amikor én már nagysrác voltam, nem tudtam, hogy a nagy generációhoz tartozom Amikor én már nagysrác voltam, meg akartam váltani a világot Most, hogy már felnőtt lettem, kétszázötven forint egy kiló kenyér Most, hogy már felnőtt lettem, mindenki a saját videóját (házi moziját) nézi Most, hogy már felnőtt lettem, az óvodás gyereken is farmernadrág van Most, hogy már felnőtt lettem, a rendőröknek más dolguk van, mint a hajnyírás Most, hogy már felnőtt lettem, az ILLÉS zenekar Kossuth-díjat kapott Most, hogy már felnőtt lettem, a magyar focisták nem ejtik ámulatba a világot Most, hogy már felnőtt lettem, nem tisztelik a tanárokat Most, hogy már felnőtt lettem, tudom, hogy mi az a pluralizmus Most, hogy már felnőtt lettem, tudom, hogy a nagy generációhoz tartozom Most, hogy már felnőtt lettem, tudom, hogy nem fogom megváltani a világot |
|
| Előzmény: 18780, szürke bagoly | |
| szürke bagoly | Válasz erre (^) (>) (f) 2010.03.03 11:43:28 (Sze) 18780. |
| Körlevélben kaptam , nem tudom ki a szerző , de nagyon megtetszett , gondoltam megosztom Veletek : "Akik 1960 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, az 1960 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még vezetékes telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek, és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfű még nem érkezett Európába. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald's-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont pöttyös dobozban volt, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítő szert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg háborítatlan nyugalomban. Számítógép egy volt az országban valahol a Tudományos Akadémián, tévéje se volt mindenkinek, nemcsak hétfőn volt adás szünet, hanem pénteken is, nem volt diszkó és mp3 lejátszó, és a kislemezek lejátszásához külön kis korongot kellett a lemezjátszó közepére illeszteni. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval (nem volt nekik)... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak."  |
|
| << 1 >> |