I.M. Szendrődi Zsolt
Mindig fájdalommal veszem tudomásul, ha eltávozik közülünk egy beatzenész. Az elmúlt héten a Miskolci Illés Klub tagjaival (lehettünk vagy negyvenen) kirándulást szerveztünk az angyalföldi RAM-ba, ahol a Rockmúzeum található. A sok-sok érdekesség és relikvia mellet van egy szűk mellékfolyosó (stílszerűen amolyan zsákutca féle), ahol az elhunyt zenészek és énekesek bekeretezett képei láthatók. És itt békésen megfér egymás mellett Kovács Erzsi és Radics Béla is. A maguk stílusában mindketten sztárok voltak. És most gyarapodni fog a kiállítás eme része egy fényképpel... elment egy legenda...
Nem kívánok vitába szállni a cikk szerzőjével, ő így látta, így látja. Én másképp. És ettől szép az élet. A sokáig áhított pluralizmusnak éppen az a lényege, hogy sokszínű a világ, a vélemény. Hogy ugyanarról a dologról tíz embernek, tízféle véleménye lehet. (hogy meddig lesz így, azt nem tudom... ) Koromnál fogva (63) úgy 1964 óta kísérem figyelemmel a hazai könnyűzenét. Akkor vettünk lemezjátszót, és azóta nagy lemezgyűjtő is vagyok. És a beat-pop-rock zene szeretete azóta is megmaradt. És már meg is marad, amíg élek. Most éppen a Miskolci Illés Klub vezetőjeként igyekszem a 60-as évek zenei hagyományait ápolni, terjeszteni, és nem csak az Illés zenéjét, hanem másokét is, így a Liversing együttesét is.
A 60-as évek zenekarainak életét, boldogulását én másként látom. Több szempontból is. Az első problémám, hogy Magyarország mindig főváros centrikus volt. Ma is az. Az ország médiumainak nagy többsége (TV, rádió, sajtó) ott van. Így aztán nem csoda, ha azok a zenekarok, akik a tűzhöz közelebb voltak (értsd főváros) több nyilvánosságot kaptak a sajtóban. A cikk szerzője is említi, hogy abban az időben 4000 zenekar működött hazánkban, és csak húsz zenekarnak lehetett lemeze. És ebben benne van a Liversing is! A kezdetektől (1965) szinte valamennyi Ifjúsági Magazinom megvan. Azért abban is bemutatták a "külvárosi" zenekarokat. Volt IM-album a Liversing, az Olympia és Tűzkerék együttesekről is. Viszont vidéki zenekart jószerivel csak egyszer mutatott be az IM, két szegedi zenekart, a MÓRA és Kristály együtteseket. A világért sem akarom leértékelni sem Radics Béla, sem Szendrődi Zsolt gitárjátékát, de abban a négyezer magyar zenekarban biztosan volt még olyan szintű gitáros mint ők, nem is egy. Csak éppen nem tudtunk róla. És már nem is fogunk. A másik "bajom" ezekkel a legendagyártásokkal, meg azzal, hogy csak az ILLÉS-Metró-Omega zenekarokat favorizálták, hogy sokan nem veszik tudomásul, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy amikor 1966 -ban megjelentek az első magyar nyelvű beat dalok, az un. saját dalok, akkor már nem az érdekelte a közönséget, hogy ki hogy tudja koppintani a külföldi számokat, hanem az, hogy ki milyen saját dalokat ír. Az előbb említett három "nagy" zenekar is koppintós számokkal kezdte, és megjelent nekik is ilyen lemezük, de 1966 után már fontosabb volt, hogy melyik együttes, milyen saját dalokat ír. És azt gondolom ez így volt jó. Onnantól kezdve azok a zenekarok voltak előnyben, akiknek volt a zenekaron belül (vagy kívül) olyan tagjuk, aki jó zeneszerzői vénával is rendelkezett. Az Illésben ott volt Szörényi Levente és Bródy, az Omegában Presser, a Metróban Schöck Ottó. A Bergendy is akkor lett "nagy" Bergendy, amikor Demjén Ferenc odakerült... Persze, játszhattak a zenekarok egy az egyben külföldi számokat, és lehet, hogy ez is tetszett a közönségnek, de az igazi az volt amikor magyar nyelven szólal meg a zene. Emlékszem, hogy talán a Hungária játszotta a legjobban a Beatles számokat, de az igazi élmény mégis csak a "Rémlátomás" és a "Csavard fel a szőnyeget" volt. Nekem az. Mert elsősorban magyar vagyok, és ezt a zenét magyarul szeretem hallgatni. S mivel nem tudok perfekt angolul, sajnos soha nem fogom megtudni, hogy miről szólnak azok a dalok... Emlékszem, hogy már vagy harminc éve ismertem a Creedence Clearwater Revival "Büszke Mary" c. dalát, halandzsa szöveggel énekeltük is, de fogalmunk sem volt róla, hogy miről szól. Aztán egy angolul tudó barátom egyszer elmondta, hogy a "Büszke Mary" az egy hajónak a neve... Vagy a zene netán nem a szöveggel ér valamit? Az Illés daloknak sem lett volna olyan sikerük soha, ha nincs egy Bródy, illetve a szövegei... Ó, milyen élvezettel énekeltük középiskolásként a szüreteléskor, hogy a "fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának"... mert nekünk a magyar szöveg is fontos volt.
Szóval, ezzel a kis eszmefuttatással csupán azt akartam érzékeltetni, hogy az éremnek van több oldala is. Én így látom. Más meg másként.
Én még igazgatóit is kaptam 1969-ben, mert az ILLÉS jelvényt hordtam, s nem voltam hajlandó levenni. És akkor azt hippy jelvénynek titulálták a tanárok... És mennyire, de mennyire boldog voltam, amikor 2000 március 15-én az ILLÉS zenekar Kossuth-díjat kapott. És az indoklás valahogy így szólt: a magyar nyelvű beatzene meghonosításáért... És erre a mai napig büszke vagyok.
Szendrődy Zsoltról még annyit, hogy a cikkeben nem kerül megemlítésre az UNIO együttes, mely a 70-es évek elején létezett, s melyben szintén játszott. Hál' Istennek ennek a zenekarnak fennmaradt nyolc stúdiófelvétele, közte kislemezek is. És a nyolc dalból hétnek Szendrődi Zsolt a zeneszerzője. Vagyis ezekben a dalokban nem csak gitározik, hanem mint szerző is megcsillogtatja tudását. És nem is rossz dalok. A "Bíborszínű alkonyat" az "Úton", és a "Mondd el kedvesem" c. dalkora még biztosan sokan emlékeznek. Én ezeket a dalokat szívesebben hallgatom, mint a Rolling Stones koppintásokat. De mint mondtam, attól szép a világ, hogy ugyanarról a dologról tíz embernek, tízféle véleménye lehet.
Nyugodj békében Zsolt!
|
